Vannak, akik a perzselő ausztrál nyárba menekülnek, míg mások az enyhe spanyol télben merészkednek újra az országútra, hogy begyűjtsék az év első versenykilométereit, egyben azonban mindenki egyetért: az igazi szenvedély március elején, a nagymúltú egynapos viadalok startvonalán állva költözik vissza a peloton küllői közé. A bizonyítási vágytól égő specialisták izgatottsága az idők során átragadt a hősies küzdelmekre éhező szurkolókra is, akik emelkedett hangulatban vágják a centit a belga Nyitó Hétvége előtt - nem csoda, hiszen a tavaszi klasszikusok sosem okoznak csalódást, nem ejtenek sebeket az őszinte lelkesedésünkön, amit előzetesen táplálunk velük kapcsolatban. Mit szeretnénk látni? Improvizatív versenyzést. Epikus csatákat. Tűzijátékot. Káoszt. Kockaköveket. Kockaköves emelkedőket. Murvát. Murvás emelkedőket. Sarat. Oldalszelet. Egyszóval: drámát. A tavaszi klasszikusoktól mindezt egy csomagban, ömlesztve kapjuk meg. Ebben a kitüntetett időszakban az ösztönösség, a ravaszság és a bátorság vezet diadalra - ezért is imponálóak számunkra ezek a tradicionális versenyek.

A belga szezonnyitó, a 74. alkalommal kiírt Omloop Het Nieuwsblad legfőbb tanulsága, hogy a történelem ismétli önmagát, csak észre kell venni a vissza-visszatérő mintákat: ha összevetjük a tavalyi eseménysort az ideivel, megfigyelhetjük, hogy kísértetiesen hasonló forgatókönyv mellett zajlott a két verseny, különös tekintettel a végjátékra. A tavasz újfent szomorkás orcáját fordította a Gentben gyülekező mezőny felé, az időnként pityergő szürke felhőtömeg elnyelte a gyengéd márciusi napsugarakat. Akárcsak egy évvel ezelőtt, a kissé talán álmoskás peloton lagymatag iramban közelített a nap első nehézségét tartogató Leberghez, ám még mielőtt felkapaszkodott volna a Haaghoek nevezetű emelkedőre, amelyet ébresztő jelleggel egy kockaköves szektor vezetett fel, kishíján hátba csapta őket a hölgyek versenyében élen tekerő Nicole Hanselmann - a zsűri kénytelen volt átmenetileg neutralizálni a női futamot, egérutat biztosítva ezzel a vártnál komotósabban haladó férfiaknak. Amint kitisztult az idő, visszatért a harci kedv és az egyre fokozódó tempó előcsalogatta a kísérletezni vágyókat: a Leberg másodszori megmászásakor Vanbilsen prokoválta a végső sikerre pályázó specialistákat. A Greg Van Avermaet-vezette CCC elszalasztotta ezt a korai akciót, így a narancsmezes alakulat eszeveszett üldözésre kényszerült, hogy lehetőleg a valkenbergi rámpáig felzárkóztassa kapitányát a Zdenek Stybar nevével fémjelzett szökevénycsoporthoz. A következő ütést Philippe Gilbert vitte be, aki a Kerkgate pavéján taposott a pedálba: a támadásba lendülő ex-világbajnokot van Aert, Van Avermaet és Daniel Oss vadászta le.

A sorsdöntő akceleráció ötlete Danny Van Poppel fejéből pattant ki, aki a céltól nagyjából 40 kilométerre, a Molenbergen felfelé szaggatta szét a főmezőnyt, kialakítva egy, az esélyeseket tömörítő szelektív bolyt. A patinás társaság létszáma Tiesj Benoot kicsúszásával alaposan megcsappant, az emblematikus Kapelmuur-Bosberg kombinációnak mindössze hatan vághattak neki az élről, ám egy pillanatra sem pihenhettek meg a nyeregben, hiszen a nyakukon érezhették az üldözők lehelletét. Észlelvén a közeledő veszélyt, az elszántan harcoló Stybar-Van Avermaet kettős valósággal nekirontott a geraardsbergeni falnak, együttes erővel felduzzasztva a különbséget, egyúttal kiszórva a sorból a leggyengébb láncszemet, Daniel Osst. Öten maradtak tehát versenyben, kiegészülve Tim Wellensszel, Alexey Lutsenkóval és Dylan Teunsszel. A hatékonyan kooperáló kvintett lóhalálában gyűrte le az utolsó előtte magasodó akadályt, a Bosberget, ezáltal tetemes előnyre tett szert a darabjaira hulló mezőny elejével szemben. Mindeközben a Deceuninck-Quick Step szinte észrevétlenül, már-már szemtelen módon akadályozta az üldözőmunkát, bízva abban, hogy a hajrában Stybar túljárhat társai eszén. Ami a végsebességet illeti, Greg Van Avermaet fölényét senki sem vonhatta kétségbe: az erőviszonyok ismerete korai offenzívára késztette a győzelemre apelláló ellenfeleket - a négy kivívó saját érdekében nem cipelhette magával az olimpiai bajnokot a célig. Amint az ötösfogat elsuhant a három kilométeres kapu alatt, a sor végén leskelődő Tim Wellens a tettek mezejére lépett, a nyerő megmozdulást azonban nem ő, hanem a farvizén előretörő Zdenek Stybar mutatta be. Egy tizedmásodpercnyi tétovázás Van Avermaet részéről és bottal üthették a ravaszdi cseh nyomát, aki gyakorlatilag lemásolta a tavaly Michael Valgren által sikerre járatott taktikát, kiszagolva a tökéletes momentumot.

A szezonnyitó hétvége a Europe Tour részét képező Kuurne-Brüsszel-Kuurnével válik teljessé, melyre a tepsi laposságú fináléval érvelő szakma előszeretettel süti rá a sprinter klasszikus bélyeget. Az utóbbi években kirajzolódó tendencia viszont a szökevények szerencséjét erősíti a gyorslábúak hadával szemben - Dylan Groenewegen tavalyi diadalát egy Peter Sagan győzelmével végződő kiscsoportos hajrá és Jasper Stuyven szólósikere előzte meg. Ezalól az üdítő tendencia alól az idei kiírás sem volt kivétel: az egy mindenki ellen típusú küzdelmet újfent az az egy nyerte, dacolva a sokszoros túlerővel... A színtelen fellegekbe burkolózó belga tavaszba a szivárvány minden árnyalatában pompázó mezőny csempészett vidámságot, ahogyan tovább tekergőztek a hellingek  (arrafelé így nevezik a rövidke, ámde annál intenzívebb kaptatókat) földjén. Az útvonal éke a fényesre kopatott kockakövekkel díszített Oude Kwaremont, amely a klasszikusok sztárjait is megbabonázza. Az ikonikus emelkedőn a csillogásra vágyó Deceuninck-Quick Step ragadta magához a kezdeményezést. Mihelyt a Lampaert-Stybar duó az élre tört, a levegő után kapkodó mezőny libasorba rendeződött, melyet a domináns királykékek mögül előbújó Ian Stannard robbantott szét. Az egykori brit bajnok hátsó kerekébe - a két felbújtó mellett - Naesen, Doull, Ballerini, Asgreen és Küng kapaszkodott bele.

A Kluisberg lejtmenetében egy tucatnyi világklasszis - többek között Trentin, Greipel és Jungels - csatlakozott az agresszorokhoz, ahogyan bekebelezték a nap eleji szökés martalékait. A második hullámmal érkező Bob Jungels, sokallva az élboly létszámát, az esőtől áztatott varenti kockaköveken tesztelte a konkurenciát: a luxemburgi kifejezetten otthonosan mozgott a számára ismeretlen terepen, ritmusához csupán Naesen, Cort, Ballerini és Langeveld tudott igazodni. A hátrahagyott szökevénytársak lassacskán visszatagozódtak a főmezőnybe, melyet a címvédésben bízó Jumbo-Visma kormányzott. Az üldözésben a Bora-Hansgrohe és a Mitchelton-Scott nyújtott segítő kezet, apránként csipegetve az egy perc környékén tetőző különbségből. Amint a lopakodó veszedelem elől menekülő kvintett rákanyarodott a kuurne-i körpályára, Bob Jungels egy hirtelen ötlettől vezérelve időfutam-pozícióba vágta magát és eltempózott a döbbenettől sújtott riválisoktól, akiket csakugyan elnyeltek a vadul törtető sprintervonatok. Az elcsigázott peloton lendülete azonban idejekorán elapadt, a tanácstalan tömegben felütötte a fejét az anarchia, így a mammut áttetelt taposó Jungels révbe érhetett.

Gyengéden hullámzó, tarka táj, filigrán alkatú, smaragdzöld ciprusfák, dombtetőkön csücsülő, ódon-barna villák és fehér porfelhőt köhögő ösvények. Üdvözlet a páratlan szépségű toszkán sivatag, a Crete Senesi dűnéiről. Eme festővászonra kívánkozó vidéken kacskaringózik a vintázs filterrel hódító Strade Bianche, a verseny, amelyet születésétől fogva klasszikusként emlegetnek, sőt mi több, a legelvetemültebb szakírók úgy utalnak rá, mint a nem hivatalos 6. Monumentumra. Egy a bökkenő: noha a kerékpárversenyzés aranykorát felidéző Strade Bianche egyedi karakterisztikája alapján remekül beleillik a képbe, szerény, 13 kiírásra korlátozódó történetével és kevesebb mint százötven kilométeres versenytávjával eltörpül az olyan, évszázados múltra visszatekintő, maratoni hosszúságú őskövületek mellett, mint a Párizs-Roubaix vagy a Liège-Bastogne-Liège. Megkontrázva a történelem mocsarába süllyedő érveket, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, miszerint csupán ettől lenne Monumentum egy Monumentum? Számít ez egyáltalán, amikor az utolsó porszeméig romantikus toszkán viadalért - kamaszkora ellenére - megbolondul a nép? Úgy vélem, a mezőny szenvedélyes attitűdje elhomályosítja a konzervatív érveket: a Strade Bianche szerelem volt első látásra.

Tavaly márciusban a közönséges dagonyává változó murvaréteg kényeztető agyagpakolás gyanánt hányta a sarat a gladiátorok arcára, ezzel szemben az idei futam csontszáraz körülmények mellett zajlott, így a kerekesek az általuk felkorbácsolt, torokirritáló port kóstólgatták az aprókavicsos szektorokban. Ahogy a szikrázó napsütésben kigurultak a gótika fellegvárából, néhány órára maguk mögött hagyva Siena terrakotta tornyait, egy ambíciózus négyes vágott a mezőny elé, hogy felverje a békésen szunnyadó, lankás vidéket. A szökevényeket összekovácsoló harmónia tovaszállt a toszkán sivatag homokjával: Leo Vincent csakhamar kapitulált, Alexandre Geniez a törmelékes terep áldozatául esett, míg csapattársa, Nico Denz szem elől tévesztette Diego Rosa sziluettjét az ascianói kaptató porködében. Egy legény maradt a gáton, ám pedálfordulatai meg voltak számlálva az élen. A Fabian Cancellara nevét viselő 8. szektor murvadombján, a Monte Sante Marie-n ugyanis Jakob Fuglsang felgyorsította a szelekciót, életre hívva egy bivalyerős üldöző gárdát, melyben - a teljesség igénye nélkül - felfedezhettük Julian Alaphilippe-et, Zdenek Stybart, Greg Van Avermaet-ot, Wout Van Aert-et, Tim Wellenst és a címvédő Tiejs Benoot-ot. A háromhetesek császárai, a számmisztika bűvöletébe kergetett Vincenzo Nibali és az elsőáldozó Geraint Thomas a hátsó csoportban ragadtak, ahonnan nem volt számukra visszaút.

A magányos éllovast, a szufla szűkében lévő Diego Rosát Castelnouvo Berardenga határában érte utol a végzete, elveszett az Yves Lampaert vezette puncheur-kavalkádban. A verseny elsőszámú animátorává avanzsáló Fuglsang a Monteaperti tetejét ostromolva tovább borzolta a kedélyeket - ezúttal mindössze ketten, Alaphilippe és Van Aert tudott ráakaszkodni a ficánkoló dán kerekére, utóbbi azonban vörös zónába sodródott a sorozatterhelés alatt. Ugyan az Astana eltökélt kapitánya tett egy újabb kísérletett arra, hogy megváljon egyedüli vetélytársától, Julian Alaphilippe derekasan állta a sarat (jelen esetben a port) és lefülelte az akciót. Mivel a zúzalékon nem született döntés, Siena aszfaltozott külvárosában egy elhamarkodott macska-egér játék bontakozott ki kettejük között: addig-addig nyújtózkodtak a nyeregben, fürkészve egymás rezdüléseit, mígnem az egyenletes ütemet diktáló Van Aert elszáguldott mellettük, megkongatva a vészharangokat. A március elsején World Tour-szintre lépő, zöldfülű belga gyakorlatilag elvontatta letaglózott ellenfeleit a rámpaszerű Via Santa Catarina lábáig, hogy aztán Fuglsang jobbról, Alaphilippe pedig balról kerülje ki a kegyetlen meredekségű finisben, ahol tavaly - a szó legszorosabb értelmében - lefordult a kerékpárról. A világörökség részévé nyilvánított Piazza del Campo peremére a robbanékony francia kapaszkodott fel elsőként, aki válla fölött hátrapillantva elégedetten konstatálhatta, győzelmét immáron nem veszélyezteti senki, így diadalittasan vonulhatott be a hangorkántól visszhangzó főtérre. 

× Az előző bejegyzésben még azt hangsúlyoztam, hogy a szezon eleji versenyekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni és ez a Tour de France-ra készülőkkel kapcsolatban továbbra is igaz, viszont aki a tavaszi klasszikusokra vagy az év első háromhetesére, a Giro d'Italiára hegyezi a formáját, azokat már kicsit kritukusabban kell szemlélnünk. A héten rendezik ugyanis az első monumentumot, a Milano-Sanremót, az olasz kör pedig kb. 50 nap múlva kezdődik. Az egynapos specialistáknak tehát már illik közel kerülni a csúcsformához, a háromhetes menőknek pedig valahol 80% körül kellene tartaniuk ilyenkor (azoknak mindenképp, akik a 100. Girót vették célba). Ilyenkor, márciusban már mindenkiről kiderül, mennyire sikerült jól a téli felkészülése és mi az, amiben még feljődni kell a riválisokhoz mérten. Az izgalmak garantáltak.

Mindig is szerettem az egynaposokat - a kockakövesekkel az élen, de az utóbbi 1-2 évben annyira elragadott az ilyen típusú versenyeket övező egyedi atmoszféra, hogy mostmár egyikről se vagyok hajlandó lemaradni, legyen az akár egy monumentum, akár egy úgynevezett 'fél-klasszikus'. Nem titok, és ezt már korábban is leírtam, ennek a viszonylag újkeletű őrületemnek legfőképp egy bizonyos Peter Sagan az okozója. Ugyan másik csapatba került, és legnagyobb bánatomra ezzel véget ért a Contador-Sagan alkotta - számomra - álomduó közös története, de az egynaposok iránti rajongásom változatlan maradt. Szóval, azon felül, hogy kiemelt figyelemmel kísérem végig az egyhetes felkészülési versenyeket, a tavaszi klasszikusokat sem tévesztem szem elől. Az utóbbi hetek történéseit összegezve elmondható, hogy a Sagan-Van Avermaet párharc tovább mélyült Belgiumban, Kwiatkowski újabb szólósikert aratott Sienában, Nizzában a történelem megismételte önmagát, míg Quintana idén is erődemonstációt tartott a Terminillón. A rutinos kerékpár-fanatikusok ebből a mondatból már kitalálhatták, mely eseményekről lesz szó ebben a cikkben, de a ködoszlatás kedvéért leírom, hogy az Omloop Het Nieuwsbladot, a Kuurne-Bruxelles-Kuurnét, a Strade Bianchét, a Párizs-Nizzát és az azzal gyakorlatilag párhuzamosan zajló Tirreno-Adriaticót veszem górcső alá.

A klasszikusok sorát az Omloop nyitotta, még február 25-én, a rajtnál természetesen mindenki felsorakozott, aki csak számít. A versenyt alapjaiban határozta meg az a bukás, ami a mezőny elején, 65 km-re a céltól történt: több, győzelemre is esélyes kerekes keveredett bajba, mint például Alexander Kristoff, Bryan Coquard vagy az idén áprilisban búcsúzó Tom Boonen. Ezt a káoszt kihasználva a Trek meghúzta a sort a Taaienbergen, kialakíltva ezzel egy szelektív csoportot, amibe gyakorlatilag mindazon favoritok belekerültek, akik megúszták a bukás: Sagan, Van Avermaet és Vanmarcke mind-mind jól helyezkedtek. Hamarosan utolérték a szökést, de az sokáig nem volt egyértelmű, hogy megfogja-e őket a mezőny, vagy sikerül hazaérniük. A hat fős élcsoport körülbelül 30-40 másodperces előnyt harcolt ki, de a Quickstep, illetve a Sky munkájának köszönhetően ez a különbség nem nőtt tovább, sőt, volt, hogy fél perc alá csökkent. Sagan és Vanmarcke mindeközben lerázták magukról a nehezékeket, így csak hárman maradtak elöl, Van Avermaet-tal kiegészülve. A mezőny körülbelül 10 kilométerre a befutótól feladta az üldözést, így az éllovas trió megnyugodhatott, elkezdhettek a végjátékon gondolkodni. Vanmarcke-nak muszáj lett volna kitalálnia valamit, mert az egyértelműnek tűnt, hogy a sprintben nem rúghat majd labdába, de nem tette, vagy egyszerűen már nem volt ereje támadni. A hajrát Sagan indította meg, ketten kétfelől próbálták kerülni, ez az ideális íven érkező Van Avermaetnak sikerült is, innen pedig már nem volt visszaút a szlovák számára, aki végül a 2. helyet szerezte meg, akárcsak tavaly egy hasonló szituációban. Kétségkívül a kétszeres világbajnok végezte munka oroszlánrészét a három szökevény közül, így nem csoda, hogy a végén már nem tudta felvenni a verseny belga riválisával

Rögtön másnap, a Kuurne-Brüsszel-Kuurnén eljött a bosszú ideje. A céltól 85 kilométerre, a legendás Kwaremonton a Quickstepesek, egészen pontosan Stybar kezdett mozgolódni: olyan rettenetes nagy kárt nem okozott a mezőnyben, de végülis létrejött egy közepes méretű csoport, benne a favoritokkal. Amikor a körpályára értek, fél perc körüli előnnyel rendelkeztek, ami nem akart csökkeni, pláne miután Jasper Stuyven megindult kb. 28 km-re a befutótól, felkavarva ezzel az állóvizet a 20 fős élbolyban. A címvédőt Sagan, Trentin, Rowe és Benoot vette üldözőbe, viszont Van Avermaet nem tudott hozzájuk csatlakozni, ő tisztes távolságból követte őket egy segítője mögé bújva. Saganék néhány perc múlva felértek Stuyvenre és így, öten remekül dolgoztak össze, igazságosan megosztva a munkát egymás között. Ennek megfelelően folyamatosan távolodtak Van Avermaettól, a mezőny pedig ekkor már kissé elkésett az utoléréssel. A sprintre egy Sagan-Trentin csata körvonalazódott, de meglepő módon az olasz nem várta meg a végét, az utolsó kilométeren megpróbált elszakadni, aláírva ezzel halálos ítéletét. Miután őt bekebelezték, az élcsoport majdnemhogy megállt, mindenki egymást nézte, aminek az lett a következménye, hogy a mezőny vészesen megközelítette őket. Peter Sagan nem várta meg, hogy elhalványítsák győzelmi reményeit, taposott hármat a pedálba és faképnél hagyta ellenfeleit. Végül Stuyven lett mögötte a második, aki elképesztően ment az utolsó 100 méteren, de már nem érhette utol a szivárványos kedvű szlovákot.

A mindössze 10 éves múltra visszatekintő Strade Bianche hamar belopta magát a versenyzők szívébe fehér murvás útszakaszaival és hangulatos, szűkutcás sienai fináléjával. Nem meglepő tehát, hogy erre a szezonra World Tour-szintre emelték. Az idei kiírásban 62 kilométernyi murva szerepelt, ami az előző napok esős időjárása miatt nem porzott annyira, de így is épp eléggé megnehezítette a résztvevők dolgát. 75 kilométer megtétele után a belga lottó állt az élre és alaposan megrángatták a sort, aminek egy óriási bukás lett a következménye. Darabjaira hullott szét a mezőny, ekkor keveredett előre például Wellens, Benoot, Dumoulin, Boasson Hagen, Kwiatkowski, Stybar és Van Avermaet. Sagan ugyancsak rajthoz állt, de nem érezte túl jól magát, ráadásul belekerült a bukásba, úgyhogy féltávnál kiállt a versenyből - sokan tettek hasonlóképp, így csak 89-en értek célba. Az erős összetételű üldözőcsoport egy része 30 km-re a befutótól érte utol a napi szökést, amiben ott volt Thibaut Pinot is, majd megkezdődött az adok-kapok. Az utolsó murvás szakasz előtt, 15 km-re a céltól Kwiatkowski megindult és a riválisok pillanatnyi hezitálása nyomán szép kis előnyt harcolt ki magának. Wellens, Stybar és Van Avermaet kevéssel később utána eredt, de a különbség egyre csak nőtt, Siénába érve a fél percet súrolta. A lengyel még az utolsó kockaköves, belvárosi emelkedő előtt biztosította a győzelmet, a csúszos kanyarokat óvatosabban is vehette, nem veszélyeztette már senki. Az üldözők közül Van Avermaet bizonyult a legerősebbnek a sprintben, mögötte Wellens érkezett be 3.-ként.

Végül néhány szó az egyhetesekről is. Azért csak néhány szó, mert a Párizs-Nizzáról - ami egyben csodálatos és brutális szakaszokat hozott - bővebben a Sportblogban fogok írni, a két tenger viadala, a Tirreno-Adriatico pedig pont a francia verseny miatt kicsit háttérbe szorult nálam, legtöbbnyire csak a hajrákat csíptem el - leszámítva az utolsó 2 napját. Lényeg, hogy a Párizs-Nizza összetettjét nagyban befolyásolta az oldalszél: az esélyesek túlnyomó része jelentős hátrányt szedett össze az első egy-két sík etap során, úgyhogy olyan nevek, mint Porte, Kruijswijk vagy Rolland hamar el kellett, hogy búcsúzzanak a sárga trikótól. Contador csaknem másfél percet kapott, de róla tudjuk, hogy nem ismer lehetetlent és a héten minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a maga javára fordítsa a versenyt. Az egyéni időfutam során Alaphilippe tovább növelte előnyét és ezzel elsőszámú esélyessé lépett elő. A francia az első hegyi szakaszt túlélte, a másodikat már nem, így Sergio Henao átvette a vezetést. Az utolsó napon elszabadult a pokol a Treknek köszönhetően, gyakorlatilag megismétlődött a tavalyi forgatókönyv, végül hősies küzdelemben Contador 2 mp-cel alulmaradt a kolumbiaival szemben... A Tirreno-Adriatico leginkább Quintanáról és Saganról szólt. Előbbi rögtön a nyitó csapatidőfutamon kiváló pozícióba került az összetett szempontjából, aztán a Terminillón végződő királyetapon leiskolázta a mezőnyt, akárcsak 2 évvel ezelőtt. Az egyéni kronó során megőrizte előnye felét, így másodszorra hódította el a kék mezt és a háromágú szigonyt. Mindeközben Sagan, felépülve a betegségből két szakaszt is nyert: hol a legjobb sprintereket, hol a legjobb hegyimenőket utasította maga mögé. Az olaszok csalódást keltően szerepeltek, hiszen Aru bronchitis miatt feladta, Nibali pedig mindössze a 26. helyet szerezte meg, 6 perc hátrányt gyűjtve.

× Az a helyzet, hogy amikor nekivágtam ennek a bejegyzésnek, nem állt még össze a fejemben, hogy az országúti kerékpáron kívül miről fogok írni. A főoldalra nehezebb tervezni, mint a sportblogba, itt nincsenek határidők vagy előre elhatározott tartalom. Két dolog befolyásol: az egyik az, hogy semmi esetre sem akarom elhanyagolni az oldalt, a másik a hatás, ami egy-egy-egy versennyel jár. Az egynaposok pedig hatnak rám és most leginkább ezek inspirálnak az írásra. Éppen ezért az lesz a legjobb, ha minden mást, amivel kapcsolatban nem tudok pártatlan lenni - ezek azok a sportesemények, amelyek talán túlságosan is hatottak rám -, a következő sportblogbejegyzésre tartogatom.

Engem mindig is lázba hoztak az egynaposok - legfőkébb persze a monumentumok, azok közül is a Roubaix az örök kedvenc -, még akkor is, ha egészen tavalyig nem volt olyan versenyző, akinek tiszta szívemből szurkoltam. De így, félig pártatlanként is szívesen ültem le megnézni a tavaszi klasszikusokat, mert imádtam az őket övező hangulatot és feszültséget. Vajon ki indul meg először a favoritok közül? Kit kell igazán komolyan venni? Mikor jön el a tökéletes pillanat a támadásra? És mi az a különbség, amit már nem lehet behozni? Aztán amióta Sagan a Tinkoffban teker, szóval tavaly óta nem lehet kérdés, kiért szorítok, így egy teljesen új perspektívából szemlélem az eseményeket, ez nem titok. Miatta talán még jobban érdekelnek az egynaposok, mint azelőtt és minden egyes versenyt az elejétől a végéig figyelemmel követek, mert véletlenül sem szeretnék lemaradni egyetlen akcióról sem. 

A klasszikusok sorát a jónevű Omloop Het Nieuwsblad nyitotta február 27-én, ahol impozáns mezőny gyűlt össze. Rajthoz állt - a teljesség igénye nélkül - Tom Boonen, Niki Terpstra, Alexander Kristoff, Philippe Gilbert, Greg Van Avermaet és természetesen a világbajnok is. Amikor a szökevények 1 percen belül értek a főmezőnyhöz képest, megindult a taktikázás, ekkor körülbelül 60 km-re lehettek a céltól. Az első nagyobb horderejű Van Avermaet és Rowe indította, őket érthető módon nem akarták elengedni a riválisok. Néhány pillanaton belül csatlakozott hozzájuk Sagan és Benoot, illetve a szökésből Gougeard próbálta velük tartani a tempót, bár a francia nem tudott érdemben besegíteni a munkába. Ők öten 50 másodperces előnyt építettek fel, amit gyakorlatilag az utolsó 10 km-ig stabilan tartottak a főmezőnnyel szemben, így az már korábban eldőlt, hogy közülük kerül majd ki a végső győztes. Viszont ezután rohamosan csökkeni kezdett a különbség: kevesebb, mint 5 km lezajlása alatt a fórjuk felét elvesztették, de végül sikerült 6 mp-t megőrizniük. Van Avermaet a 300 méteres táblánál indította a sprintet és Sagan hiába nézett ki jól a befutót megelőzően, a belga közelébe se tudott érni, nemhogy megelőzze őt. Be kellett érnie egy újabb 2. hellyel, amivel már ugyan tele a padlás, de kezdésnek nem rossz eredmény. A dobogóra még a Lotto fiatal tehetsége, Tiesj Benoot állhatott fel, a többieknem nem igazán volt esélyük arra, hogy beleszóljanak a küzdelembe, lévén nem sprinterek. A mezőnyhajrát alig mögöttük Jens Debusschere nyerte és a hazaiak legnagyobb örömére az első tizenötben összesen 9 belgát lehetett felfedezni.

Rögtön másnap, tulajdonképpen ugyanazzal a mezőnnyel rendezték a Kuurne-Brüsszel-Kuurne nevű versenyt. Az igazi izgalmak a cél előtt 40 kilométerrel kezdődtek - bár addig sem panaszkodhattunk -, amikor is egy 16 fős csoport lépett mep, soraiban az előző napi hősökkel, Van Avermaettal és Luke Rowe-val, illetve a legendának számító Tom Boonennel. Az előnyük lassacskán 40 másodpercre duzzadt, és jóideig az összehangolt munkának köszönhetően nem is került hozzájuk közelebb a főmezőny, amiben ott ragadt Sagan és Kristoff is. Az elöl lévők ettől függetlenül nem érezhettek túl nagy biztonságban magukat, mert a vonatok kezdtek összeállni hátul és a különbség csökkenésnek indult. A Trekesek semmiképpen sem akartak megvárni azt, amíg a többiek látótávolságon belül kerülnek, ezért Boy Van Poppel kisebb támadásokkal próbálta felrázni a szökést, ami később két részre szakadt. A csapattárs, Jasper Stuyven kb. 17 km-re a befutótól elgurult az élcsoporttól és mikor látta, hogy nem követi senki, időfutam üzemmódba kapcsolt. Fél perc körüli előnyt tudott kiharcolni, amiből az utolsó kilométerekre alig 20 mp maradt, de egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy hazaér. Mindeközben a többi szökevényt bekebelezte a mezőny, így a második helyért küzdhettek meg a legjobb sprinterek. Stuyven ebből mitsem érzékelt, ellentmondás nem tűrően ment előre és erőfeszítései végül kifizetődtek, 17 másodpercet vert a hajrá győztesére, Kristoffra, aki Bouhannit előzte meg. A versenyen történt egy sajnálatos baleset is, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül: a Lotto-Soudal kerekesét, Stig Broeckx-ot elütötte egy figyelmetlenül manőverező motoros, aki ahelyett, hogy megállt volna segíteni, ha már egyszer felborította szerencsétlent, hátra sem nézett és száguldott tovább. A pórul járt belga törött kulcscsonttal és bordákkal távozott.

Múlt szombaton, azaz március 5-én került sor az egyik legkülönlegesebb egynaposra, a Strade Bianchéra, ami mindössze 10. alkalommal szerepelt a naptárban, mégis már sokan igazi klasszikusként kezeljük. Nem véletlenül, hiszen a csodálatos toszkán tájon zajló verseny 9 murvás szakasza rendkívüli izgalmakat kínál. A startlista pedig magáért beszélt, a legjobb csapatok legnagyobb sztárjai álltak rajthoz: Nibalival kezdve Valverdén, Saganon és Van Avermaeton át egészen Cancellaráig mindenki elindult, aki csak számít. Azt hiszem, nem kell csodálkoznunk azon, ha a Strade Bianche akár már jövőre a World Tour-szezon részét fogja képezni, mert minden adott ehhez: az útvonal, a környék szépsége, a mezőny összetétele és a viadalt övező felhajtás. Az idei jubileumi kiírásban a nemzetközi helyzet akkor kezdett fokozódni, amikor az előretolt ékként működő segítők előnye fél perc alá csökkent. Ekkor szivárogtak előre a favoritok és jelentősen megnövekedett a tempó. A 20 kilométeres kapu után nem sokkal a szivárványszinű trikó büszke tulajdonosa, Peter Sagan gyújtotta be a rakétákat, ám rá aztán tényleg mindenki odafigyel, és az ellenfelek egyből tapadtak rá. A szlovák azt azonban elérte ezzel a támadással, hogy csak négyen maradjanak elöl: rajta kívül a Trek klasszisa, Fabian Cancellara és két Etixxes kerekes, Gianluca Brambilla, nomeg a tavalyi győztes Zdenek Stybar maradt harban a győzelemért. Közülük Brambilla volt a legharciasabb, aki négyszer-ötször is probálkozott, mire végre sikerült ellépnie a társaktól. Az olasz közel 10 másodperces fórt csikart ki, amit egészen az utolsó kilométerig megőrzött, akkor viszont szó szerint falba ütközött. Annyi erő már nem maradt a lábaiban, hogy a sienai főtérre vezető emelkedőn tartani tudja a hátulról vészesen közeledő Cancellarát és Stybart, akik 200 méterrel a cél előtt úgy mentek el mellette, mintha szembe jöttek volna. A közönségkedvenc svájci brutális hajrát produkált, amivel előbb a világbajnokot, majd a címvédőt is leszakította és pályafutása harmadik sikerét aratta a toszkán egynaposon.